minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából eképpen:
Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbôgni nem restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tôgyemet,
gondolatom egyre Ön körül ôgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelôkelôbb!
Midôn megláttam a legelô elôtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önrôl ábrándozom kérôdzve,
vad féltés öl a szívemig férkôzve,
és átjárja ó mind a kín,
velôscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat,
csupa gôg,
mely után az egész tehéncsorda bôg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az Önért égô tehenet,
válaszoljon hamar rája.
Üdvözli Önt a marhája.
Im a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta elôtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...
Nem ez az eredeti verstagolás, de így olvashatóbb.
A kedvencem:
"Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak."
A versike az Alma zenekar Bio-Alma című lemezén fogott meg.
